Ilyen vagyok

Nem érdekel, milyennek hisznek,
Így teremtett engem az Isten!
Nem változom mások miatt,
Ilyen vagyok, de nem ez a divat!
 
Nem érdekel, mit mondanak mások,
Szabad vagyok, nem fog semmi átok!
Az én zeném, az én életem,
Senkit sem kértem, hogy jöjjön velem!
 
Ne szeressen senki divatból,
Nem vagyok celeb, ez nem arról szól!
Nincsen pénzem, de van még hitem!
Őszinte vagyok és szégyentelen!
 
Ilyen vagyok! Ilyen vagyok!
Ilyen vagyok! Hát ilyen vagyok!
 
Tiszta a múltam és tiszta a jövőm.
Elmúltam 45 is, rohan az idő,
De a szívem lángoló marad,
Felkavar néhány régi gondolat!
 
Mindenki téged néz, vajon mit csinálsz,
Kötni akarnak, akár egy kutyát!
Nem érzik belülről én más vagyok, mint ők!
Nem vagyok gyerek, túl rég vagyok felnőtt!
 
Ilyen vagyok! Ilyen vagyok!
Ilyen vagyok! Ilyen vagyok!
Ilyen vagyok! Ilyen vagyok!
Ilyen vagyok! Hát ilyen vagyok!

Munkács vára siratta…

 
Munkács vára siratta azt az asszonyt,
Aki gyermekeit és hazáját örökre elvesztette.
De idegen földre száműzve, Törökországban
Még fény csillant a szemében, halála előtt.
 
Megérte, hogy fia, akit elragadtak tőle,
Az átnevelés ellenére, magyarnak maradt!
Aki levelet írt Lajosnak, a francia királynak,
Hogy támogassa a magyart ebben a nagy bajban!
 
De levele Bécsben rossz helyre került!
Így reá fogság kín nehezült!
Asszonya szöktette Lengyelországba,
Idegen földre, bujdosó világba!
 
Hazatér majd a Fejedelem Magyarországra,
Töröktől, némettől tépett árva bús hazába.
Eggyé lesz a nemzet, hadsereg várja,
Hogy élre állva véget vessen nyomorúságnak!

Néma sikoly

 
Néma sikoly Boszniában,
Bérgyilkos lőtt Szerbiában,
Király mondta fehér arccal,
Mindent megfontoltam,
mindent meggondoltam én!
 
Tisza István józan ember!
Szembe mondta a háború nem kell!
Inkább béke szálljon nemzetünkre!
Hadba lépés eltörölve!
Inkább béke szálljon nemzetünkre,
Hadba lépés eltörölve!
 
Fegyvergyárban ágyú készül,
Anyánk szívén nagy sem mélyül!
 
Doberdói véres harctér!
Isonzói nagy mészárszék!
Édesanyánk fent az égben!
Palástoddal óvj meg minket!
Takard el e véres földet,
hol veszni hagyták nemzetünket!
 
Fegyvergyárban ágyú készül,
Anyánk szívén nagy seb mélyül,
A fegyver fogy, az ember hullik,
A pokol ajtaja kinyílik!

Parancs

 
Egy parancs, amivel minden kincs elég,
Egy írás, amiről nem kérded: miért?
Csak kérd, kérd és benn a válasz,
Csak egy út van, amiből válassz!
 
Egy jelszó, hogy mindig van tovább,
Egy szív, örök életet harcol át!
Hazaküldött, könnyekkel írt virágzó sorok.
Ez az otthonom most itt, hol magunkért harcolok!
 
Add áldásod rám béke, nyakamba cédulán a nevem,
Az egyik szemem nyitom, de már a másikat is merem,
A kezem a karod, a karom a kezed, így könnyebben megyünk,
Ha magunkból magunkba nyílik egy másik szemünk!
 
Egy fegyver, benne egy titokban tartott tár,
Egy szállás, az erődben rejlő vár,
Egy hallhatatlan hang hazahívó szava,
Megfeszülő izmaink a testünk válasza.
 
Egy álom, amit a való súlya tép,
Szelet a képből, ami igazán egybe szép,
Erre gyere! – súgja, erre van haza.
Induljunk el, menjünk, hisz mind tudjuk hova!
 
Add áldásod rám béke, nyakamba cédulán a nevem,
Az egyik szemem nyitom, de már a másikat is merem,
A kezem a karod, a karom a kezed, így könnyebben megyünk,
Ha magunkból magunkba nyílik egy másik szemünk!

Út a harcon át

 
Ma újra hajnalig ér ez az éjjel,
Mindent látó őrszem a hold.
Egy ösvényen a csillag az éggel,
Ott ahol a nap lesz és volt.
 
Mellé kúszik halkan egy csillag,
Legyen ez az éjszaka még ünnep,
Csendben jó napot kívánnak,
Csak félnek, hogy eltűnnek.
 
Együtt figyelik most a földet,
Apró jeleket adnak nekünk,
Most is azt az arcukat látják,
Amit nappal leplezünk.
 
Fényük átjárja elnyűtt testünk,
Ami fentről egy halvány folt,
De harc edzette lelkünk
Most már erősebb, mint volt!
 
Csukd be a szemed, fogadd be a fényt!
Mondj egy imát a lelkekért!
Hagyd most folyni eredben a vért,
Csak isten tudja miért!
 
Egy az atyám és anyám,
Most fájó szívvel enged.
Menj hát fiam, ha úgy érzed, hogy el kell menned!
Magabiztos kézben tartott
Remegő célkereszt,
A harc az úton át, az út a harcon át vezet!
 
Ősi hősök vére,
Magamra bennük lelek,
Jövevény vagyok a menettel,
A harccal és veled.
 
Bajban a társa, hátam a háta,
Vállvetve egy vagyok vele,
Csak mindig ránk vigyázva,
Haza menj velem, gyere!
 
Magunk megőrizve,
Hogy egyszer add tovább!
A magyar vér most megtalálja
Bennünk otthonát!
 
Menj most a hazádért!
És az hozzon haza.
Itt-Hon véd és vár
Egy boldog könnyező anya!
 
Egy az atyám és anyám,
Most fájó szívvel enged,
Menj hát fiam ha úgy érzed, hogy el kell menned!
Magabiztos kézben tartott
Remegő célkereszt,
A harc az úton át, az út a harcon át vezet!
 
Ma minden csendes alszik a tábor,
Ma biztos, hogy nem harcolunk már…

Magyarok

 
Van, aki ordít,
van, aki katonadalokat énekel.
Van, aki ügyesen rejt egy népdalt benne el.
Van, aki tényleg és van,
akit csak idefújt a szél.
Van aki lélekből, van aki másért,
de legyen már egy a cél!
 
Nem kell a háború, jó nekünk a béke,
De lássa már meg az egész világ,
hogy együtt vagyunk végre,
De félnünk sem kell árnyék mögé bújva,
De érezze meg az egész világ,
hogy együtt vagyunk újra!
 
Magyarok! Segítsünk, ahol baj van!
Magyarok! Legyünk az átjáró a falban!
Magyarok! Fogjuk meg most egymás kezét!
Végre egyszer hallgassuk végig egymás énekét!
 
Van, aki eljön és van,
aki a világhálón megjelöl.
Van, akinek otthon jobb és van,
aki itt tombol elöl,
Van, aki hosszan gondolkodik
egy mosoly jelen,
Van, aki itt van, akkor is,
hogyha éppen nincs jelen!
 
Nem kell a háború, jó nekünk a béke,
De lássa már meg az egész világ,
hogy együtt vagyunk végre,
De félnünk sem kell árnyék mögé bújva,
De érezze meg az egész világ,
hogy együtt vagyunk újra!
 
Magyarok! Segítsünk, ahol baj van!
Magyarok! Legyünk az átjáró a falban!
Magyarok! Fogjuk meg most egymás kezét!
Végre egyszer hallgassuk végig egymás énekét!

Olyan fa vagyok

 
Olyan fa vagyok, mely száz gyökérből éled,
mind a száz gyökere, magyar földbe mélyed.
 
A földműves ága, feltartja kaszáját,
egy másik hirdeti, magyar hitvallását.
 
Mélyből fakasztok, hűs forrást, könnyezőt,
akad rút, kérges, nagy templomot építő.
 
Lásd, amott egy kis szál, áldja a holtakat,
közelebb szívemhez, lelkemből étked ad.
 
Olyan fa vagyok, mely száz gyökérből éled,
Olyan fa vagyok, mely több mint ezer éves,
Olyan fa vagyok, mit villámok csapdostak,
De mindig menedéke volt ennek a honnak.
 
Alant egy vastag ág, hegyeimet tartja,
törékeny oldala, egemet mozgatja.
 
Fekete ág gyászol, lassan már száz éve,
van fehér, mely hiszi, lesz még egy a népe!
 
Egynek az a dolga, évgyűrűm számolja,
s talán még egyszer, újra nagy lesz honja.
 
S még kilencven csendben, lenn dagad a mélyben,
sáros magyar földben, legszebb bölcsőm nékem!
 
Olyan fa vagyok, mely száz gyökérből éled,
Olyan fa vagyok, mely több mint ezer éves,
Olyan fa vagyok, mit villámok csapdostak,
De mindig menedéke volt ennek a honnak.

Változott a rendszer

 
Változott a rendszer, változtam én is,
Nem akartam felnőni, felnőtt lettem mégis.
Fel se tűnt nekem, hogy történelmet írnak,
Csak az bántotta lelkem, hogy katonának hívnak.
 
Vártak a lányok, vagy én vártam rájuk,
A haverokkal közben, koncertekre jártuk.
Iskolába jártam, vagy dolgoztam már éppen,
Nem emlékszem pontosan, hogy is volt ez régen.
 
A kilencvenes évek elteltek jó gyorsan,
Az ezredfordulóra már családapa voltam
Hallgatott a rock&roll, csönd lett tíz évre,
Nem bírtam a véremmel, ez lett a vége!
 
Itt állok a színpadon, vakítanak a fények,
Felszántom a deszkákat hétvégente kétszer.
Neked szól a dal, remélem, érted,
A zöld csillag újra fent van az égen!
 
Mind, akik voltak, öreg rockzenészek,
Harminc évvel később, még mindig bennük égek!
Koncertre járok, akárcsak régen,
De én állok a színpadon, barátaim zenészek.
 
Írjuk a dalt, hősökről mesélünk,
Úton vagyunk mindig, benzinkúton élünk,
Gyűlik a kilométer a zenekari buszban,
Sokat vagyunk együtt jóban és rosszban!

Őszinte blues

 
Egy professzor így szólt, rossz ez a térkép,
Mit a vérem rajzolt a papír mentén.
Nem kéne inni és mással is csínján,
De a szívem az bírja, az bírja még!
 
Drága doktor, nézzen meg jobban.
Lehet, hogy néha, pár sör legurul!
Olyankor mindig, jobb lesz a kedvem,
De a szívem az marad, marad szomorú!
 
Nincs már itt senki éjjel a parkban,
A fák lombja közt átsüt a hold!
Rúgom a követ, leülök egy padra,
Dermeszt a köd a hajnal hideg!
 
Valahol mélyen, csendül egy dallam,
Egy magányos, tiszta, őszinte blues!
Itt kéne hagyni, el kéne menni,
Fáradt a szívem, de még visszahúz!
 
Sírnék anyámnak, de sajnos már rég nincs,
Apám sem adhat jó tanácsokat,
Elmentek ketten egy másik világba,
A jó Isten őrzi már álmukat!
 
Pár barát van még, ki itt áll mellettem,
S volt pár barát, ki jól itt hagyott!
Bírták, amíg bírták, s bár kedveltek engem,
De vittek a szívemből egy kis darabot!
 
Nincs már itt senki éjjel a parkban,
A fák lombja közt átsüt a hold.
Rúgom a követ, leülök egy padra,
Dermeszt a köd a hajnal hideg!
 
Valahol mélyen, csendül egy dallam,
Egy magányos, tiszta, őszinte blues,
Itt kéne hagyni, el kéne menni,
Fáradt a szívem, de még visszahúz!
 
Lassuló lépés, kicsit még félek,
Meddig tart ez, még nem tudom,
Nem vagyok én se tökéletes ember,
De a hibáimat, azt elvállalom!
 
Csak állok és nézek, induljak, lépjek?
Sehol egy lélek, egyedül vagyok!
Itt benn a parkban és kint az életben,
De míg dobban szívem, küzdeni fogok!

Elkísérnek a dallamok

 
Üres a színpad, kihunynak a fények,
Pihenni megy a gitár,
A taps, a sikoly, a hangos siker
Csendesebbre vált.
A szívedbe írva viszel egy dalt,
Újrajátszod magadban,
Hogy könnyebb legyen minden,
Csak hallgasd nyugodtan!
 
Egy újabb koncert, az a hely,
Ahol mindig várunk rád,
Aki velünk énekel,
Elsősorban egy jóbarát.
Megsárgult képpel dúdoljuk el,
A Kis magyar historicát,
És elmorzsolunk egy könnycseppet,
Ha a tizenötmillió elszállt.
 
Neked pendül a gitáron a húr,
Érted szól a dob!
Rólad szól az ének,
Elkísérnek a dallamok!
A zene mindig velünk marad,
Bárhol járhatunk!
Nyisd meg a szíved, adj rá hangot,
És máris együtt vagyunk!
 
Az utadon kísérjen el,
Egy dal, ami szíven talál,
Emlékezz rá, honnan jöttünk,
S merre megyünk tovább.
Ha nyílik az ég, a felhők fölött,
Mindig ott süt a nap,
A zene ott kezdődik, ahol
A szavak már nem hatnak!

A csend benn vár

 
Ha rád nézek, csillagot látok,
Szikrázó fényben napsugár.
Ha hangod hallom, mindig arra várok,
Mikor önkéntelenül megborzongva,
Megnyílik a világ!
 
Néha úgy érzem, éveid száma,
Van amihez túl sok, valamihez kevés
Ez nem igaz addig míg a gyermekek álma,
Megszépül az énekedtől,
És szebb lesz az ébredés!
 
Egy hang, egy mosoly,
Amivel megáldott az ég,
Őrizd és óvd,
Mert nem csak a tiéd!
Egy hang, egy mosoly,
Amiből mindenkinek jár,
Oszd szét, akinek nem jut,
Az majd szépen csendben vár!

10 éve az úton

 
A gép felbőg és indulunk már,
Na szia, mi van Veled?
Előttünk gyorsul a táj,
Na szia, mi van Veled?
Vár ránk a végtelen éj
Szállunk az egek felé
 
Várnak ránk a föld túloldalán,
Na szia, mi van Veled?
Talán még nem is láttuk egymást,
Na szia, mi van Veled?
Érted is szól majd a dal,
A szíved belül mindig magyar
 
10 éve az úton, a műsor megy tovább
A hegyek között Erdélyben, vagy az óceán partján
10 éve az úton, hegyeket mozgatunk meg,
Míg van, aki meghallgat, ott vagyunk Veled
 
A gép leszállt és itthon vagyunk,
Na szia, mi van Veled?
Itthon csak otthon lehetsz
Na szia, mi van Veled?
Lehet, hogy máshol szebb a Világ,
Engem ide nevelt anyám
 
10 éve az úton, a műsor megy tovább
A hegyek között Erdélyben, vagy az óceán partján
10 éve az úton, hegyeket mozgatunk meg,
Míg van, aki meghallgat, ott vagyunk Veled

Hazatérés

 
Álltak a vezérek,
Kardjukon a napfény szikrát hány.
Vártak és nem féltek,
Belépni egy új kor kapuján.
 
Hét törzsnek vezére,
Embertenger, míg a szem ellát.
Lovak és harcosok,
Visszakérik, ami visszajár.
 
Hóban, télben,
Esőben, napsütésben,
A régi haza visszavár!
 
Az idő köddé vált,
A hét törzs régi emlék már.
Eltűntek a vezérek,
De szellemük még mindig köztünk jár.
 
Hóban, télben,
Esőben, napsütésben,
A régi haza visszavár!

1514

 
Meghalt Mátyás oda az igazság,
A bárók rontják az életet!
Cseh király kell kiáltották,
S nem a drága fekete sereg!
 
A pénz, a hírnév nekünk kell,
Majd lenyúzzuk a parasztot!
Törvényt nekik! – mondták az urak,
S a szegény ember nyomorgott!
 
Ám volt egy sereg harcra készen,
Vezérük Dózsa György.
Nagy csatákban Lőrinc pappal,
Temesvárig előretört.
 
Báthory a várban remeg,
De Szapolyai segít, így verve a had!
A nemesség győzött a jobbágy felett
Holló kering, mert véres a kard!
 
Szegénylegény vagyok én…
 
A bosszú szörnyű, égett a hús!
Foggal tépték a jó vezért!
S intő példaként, négy város
Kapuira szegezték!
 
Szegénylegény vagyok én,
Erdőn, mezőn járok én,
Krajcárom sincsen,
Elszakadt az ingem!
 
Van egy lyukas nadrágom,
Folt is rajt’ huszonhárom,
Ég alatt hálok,
Jobb időre vágyok.

Mohács

 
Elveszett a csillagom az égről,
Fényes a föld, katonáink vérétől!
Elfordult az Isten, nem tett csodát,
Nemzetünk temetője lettél, Mohács!
 
A nehéz páncél, lehúz a patakba,
Ha a király lova nem szökken át rajta!
Elfordult az Isten, elesett a király,
Nemzetünk temetője lettél, Mohács!
 
Nyitva áll az ország, fosztogat a rabló,
Magyar várakon oszmán, török zászló,
Elfordult az Isten, elveszett az ország,
Nemzetünk temetője lettél, Mohács!
 
Eljön az idő, megmutatja magát,
A Magyarok Istene lerázza az igát,
Mosolygós arccal, állít új királyt,
De emlékeinkben mindig ott lesz Mohács!

Eger

 
Eljött a csata első napja,
a török sereg felállt.
A napfény megtört a dárdák hegyén,
százezer így szalutál,
A müezzin hangja „la illah il Allah”,
messze felhangzik már,
De szemben a várban farkasszemet néznek
velük a hős katonák!
 
Summáját írom Eger várának!
 
Eljött az ostrom második napja,
a török a várfalon áll.
Maroknyi magyar védő a bástyán,
óvja e tépett hazát.
A király még gyerek nem jön segítség,
Ferdinánd osztrák császár,
Nem érdekli, a magyarok dolga,
hogy szétszakadt az ország!
 
Summáját írom Eger várának!
 
Harminchárom kemény napja,
a török támad tovább!
A fal leomlik, a katona fárad,
a vér csak ömlik tovább,
Forró víz és forró szurok,
a nők is harcolnak már,
Harapós birka, ha kitör az akolból,
felfalja az oroszlánt!
 
Summáját írom Eger várának!
 
Eljött a nap, a győzelem napja
a török nem támad már,
Leszegett fejjel elmenekültek,
dobpergés nem hangzik már!
Dobó, Eger hős kapitánya,
megáll a vár udvarán,
Fenn az égen a magyar zászló
büszkén lobog tovább!
 
Summáját írom Eger várának!

Cum Deo…

 
Honnan jött a szegény legény, nem kérdezte senki,
Ismerte az erdőségek titkos ösvényeit,
Gyalog útját, zugát, azok átjáróit,
Ismerte a lápot, hol kerülték a várost.
 
Kutyákkal és besúgókkal keresték már őket,
Barlangokban, sziklák között rejtőzködve éltek,
Vérdíj volt a fejre, a kötél kikészítve,
De hiába volt minden, mert Lengyelhonba tértek.
 
Esze Tamás volt a legény, aki vezette őket!
Rákóczi is velük tartott, térdig gázolt a vízben!
Nyolcezren voltak, s a Tiszához érve,
Térdre ereszkedtek, vezérük nevére!
 
A hegyek, mint zöld várak, nagy erőt rejtettek!
Kaszát, villát láttak mikor hadba mentek!
Így kezdődött nyolc év, telve reménységgel,
1703-ban, a szabadság tükrében!
 
Cum Deo pro Patria et Libertate
 
Így kezdődött nyolc év, telve reménységgel,
1703-ban, a szabadság tükrében!

Madéfalva

 
Bécsből meleg páholyokból, jött a parancs végleg
A határnál székelyek álljanak őrséget!
A birodalmat védjék, ne a saját vérit
Hisz jó katonák azok, ezer év meséli
 
Idegen szavúak fosztogatták őket,
Jó székelyek szántás helyett zászlót őriznének!
Hogy szolgaságba vessék, egész családjukat!
Rabság bilincsében sosem nyugodhatnak!
 
Kelet felől nagy hegyek, fehér táncot járnak,
Hó alatt a vér és könny mély árkokat ástak!
Ezen árkok mélyén sok székely szívében,
Mai napig könnyet csal ki őseik emléke!
 
Hosszúaszón túl, fenn a havasokban,
Szalonka völgyében tüzek gyúlnak gyorsan!
Egész Gyergyó néma, elvégeztetett!
A bátor papon bilincs kattan, az utcák néptelenek
 
Taploca felől éjjel, némán ment a halál.
Madéfalva házait hóhér ágyúzza már.
Védtelen emberek százait gyilkolják,
Ám a székely mindig él, amíg világ a világ!
 
Kelet felől nagy hegyek, fehér táncot járnak,
Hó alatt a vér és könny mély árkokat átnak!
Ezen árkok mélyén sok székely szívében,
Mai napig könnyet csal ki őseik emléke!

Fehér Sólyom

 
Fehér sólyom az égen, sólyom az égen száll,
Büszke fenséges madár
Szárnyai alá véve egy nép egy jelre vár
Istenem kérlek téged, kérlek téged,
Rám ne úgy nézz, mint ha nem tudnám
Hogy ha kell akkor itt terem egyből a mennyből az angyalkám
Amit szeretnék, megtörténik, ha úgy akarja az ég
Legeslegbelül vár rám az, aki igazán lehetnék
Sok az akadály, de nem szegi kedvem egyszer elolvad a jég
Mosoly az arcomon ahelyett, hogy könnybe lábadnék
 
Renden van a szél most szembe fúj és megtaszít vadul
De nem halok bele csak ha kimondom, hogy ezt nem élem túl
Renden van a szél most szembe fúj és megtaszít vadul
De minden a helyén ha az a dolgom, hogy ezt is éljem túl!
 
Tudod nem rég jöttem, nem rég jöttem rá,
Ha a dalt egyszerre dúdolná
Mindenki könnyebben jutna innen valahová
Mindegy merről fúj a, merről fúj a szél,
Ha az ősöd igaz mesét mesél
Innen indul minden és valahol itt a cél
Édes Kárpát-medencénk felett arany köd szitál
Halványlilás derengése mindent megcsodál
A Megváltó teremtését aki tudja adja át
Hogy a fehér galamb lelkével repüljön a sólyom tovább!
 
Renden van a szél most szembe fúj és megtaszít vadul
De nem halok bele csak ha kimondom, hogy ezt nem élem túl
Renden van a szél most szembe fúj és megtaszít vadul
De minden a helyén ha az a dolgom, hogy ezt is éljem túl!

Több ezer év

 
Több ezer év, az égbolton meg sem látszik még,
Nem áldozott le a csillagod, csak egy kicsit ment arrébb,
Mozdulj, menj előre, hogy veled menjen az ég,
A csillagod még úgy áll, ahogy látni szeretnéd!
 
Van az úgy, hogy a másnak ásott verem lesz a tiéd,
Segítenél, de sajnos mára sok dolgod van még,
Ha az egy életem, egy halálom csak kimondva szép,
Mert a „kezedbe ajánlommal” bajok vannak még!
 
Több ezer éves, kövekbe vésett hírmondó rovás,
Korona, jogar, aranyalma és egy megszentelt palást,
Több ezer év, harcos álom és vidám verejték,
Te vagy őseid albumában az aktuális kép!
 
Menedéknek használt világ, átlépett határ,
Berendezett új fészkében felsíró madár,
Egy nép, aki szerte szétküldte sok-sok gyermekét,
Kis hely maradt, de azért elférnének még!
 
Hol a tűz, ami mára már csak gyenge őrzőláng,
Hol a kéz, ami egykor úgy vigyázott ránk,
Ez nem kérdés, de csak akkor, ha valami összefűz,
Újra együtt lehetnénk a kézben tartott tűz!
 
Több ezer éves, kövekbe vésett hírmondó rovás,
Korona, jogar, aranyalma és egy megszentelt palást,
Több ezer év, harcos álom és vidám verejték,
Te vagy őseid albumában az aktuális kép!

Az első sorban egy jó barát

 
Amikor kell, húzol, amikor kell, tolsz
Amikor jó akkor tombolsz, amikor nem kell, nem szólsz
Amikor egy asztalnál ülve, amikor meghat az ünneplés,
Tudod én is arra tartok pont, amerre te is mész.
 
Amit tető alá hoztunk együtt, nem felejtjük el,
Egy mécses a színpad szélén, velünk az Isten, csak ennyi kell!
Szét nem áztatja eső, el nem hordja szél,
Együtt nevetünk, együtt sírunk, egy az ősi vér!
 
Énekelsz velem az első sorban,
Mindegy, ha tűz a Nap, vagy ha por van,
A színpad felől nézve mindig felnézünk rád.
Koszorú vagy zászló a kézben,
A szívünkkel mindig ezt tartjuk észben,
Egy jó cimbora az első sorban, egy jó barát!

Tizenötmillió

 
A szemem alatt gyűlnek már a ráncok,
A papíron megkopott betűk.
Nem tudom, merre vet még az élet,
Mit tartogat, borút vagy derűt?
 
Szolgáltam Istent, a Hazát s a királyt.
Álmomban a színpadot koptattam én.
Csak teszem a dolgom, s akkor leszek boldog,
Ha szól a dal és szólhat a zeném!
 
Járom a földet, mit reám hagytak,
S unokáimra mit hagyhatnék?
Elrabolt hazában turistaként járva,
Bámulni mindazt, mi most is az enyém!
 
Nem tehetem én, hogy befogom a számat!
Nem több ez csak, szerény vélemény,
De a régi kereszteken új nevek állnak,
Sósmező hallgat, a gyalázat égig ér!
A temető hallgat, másokról mesél!
 
Egy korhadt ágon állunk, alattunk szakadék,
Ha nem jön új hajtása, az égig érő fának:
Elszáll messze, a nyugati széllel
Tizenötmillió elsárgult falevél.
 
A ráncok már a szívemen is gyűlnek,
Tépett papíron halvány betűk.
Gyermekeimtől csak azt az egyet kérem:
Fejezzék be azt, mit nekünk nem sikerült!
Különben, elszáll messze, a nyugati széllel
Tizenötmillió elsárgult falevél.

Kis magyar historica

 
Ahol apáink fiakat nemzettek,
Egy kis időre eltűntek, de meglettek,
Ahol a marha legel és a ménes szalad,
Ahol kilenc lyukból el van adva hét darab.
 
Ahol anyám felsírt mert gyerek volt,
Ahol felnőttként élte meg a gyerekkort,
Ahol leírta bánatát levélben,
Kié ez a zászló, az enyém nem!
 
Ahol először kinőtt a szakállam,
Ahol nagy testvér helyett most tagállam,
Ahol erdőket irtanak ki öltönyben,
Ahol néha más helyett vagy börtönben!
 
Ahol heten voltak a vezérek,
Ahol egy jurtába többen is befértek,
Ahol pogányból lett keresztény,
Ahol nem volt baj, ha vér van a keresztjén,
 
Ahol nem csak paprika és gulyás van,
Ahol száz mondat is lehet egy virágban,
Ahol Édes Rózsámnak nevezlek,
Ahol legszebben mondják, hogy szeretlek!
 
Ahol a király rongyos álruhában,
Átélte amit egy juhász a subában,
Ahol egy jó ember lanttal a kezében
Megénekelt mindent keményen!
 
Ez a hely akkor is a hazám lesz,
Ha bárki fia borja is alám tesz.
Piros fehér zöld! Így legyen!
Szóljon a himnusz az ünnepen!
 
A piros a tűz, a fehér a lélek,
A zöld a sarjadó fű az élet!
A piros a tűz, a fehér a lélek,
A zöld a sarjadó fű…
 
Ahol szegények voltak a legények,
Ahol egy szegény legény vastrónon megégett
Ahol a hastáncos ledobta ruháit,
Ahol a szultán ott ragadt sokáig.
 
Ahol duzzad a máj a libában,
Ahol szebbnél szebb lányokat kívántam,
Ahol a nagyapám a zavarosban halászott,
Mikor még ringtak a búzaföldön a kalászok.
 
Ahol a bárók döntöttek a hazánkról,
Negyedmillió lépéssel odábbról,
Ahol volt rá indokuk temérdek,
Hogy útját állják egy rodostói levélnek.
 
Ahol a „Talpra magyar!” fűtött mint egy vaskályha,
Aztán kiírták, hogy „Szabadság miatt zárva”,
Ahol a fogságban nem volt mindegy ki diktált,
Ahol még a patanyomból is kiitták.
 
Ahol tudósok megálmodtak csodákat,
Átadtak néhány titkot a világnak,
Ahol a mennyei borban az igazság,
Ahol a tehetséget végül elitták.
 
Ahol ha elutazom, hosszú utat bejárok,
Mindenhol várnak hazátlan barátok,
Az egyik elment és honvágya van,
A másik ott maradt, ahol volt ezért gondba van!
 
Ez a hely akkor is a hazám lesz,
Ha bárki fia borja is alám tesz.
Piros fehér zöld! Így legyen!
Szóljon a himnusz az ünnepen!
 
A piros a tűz, a fehér a lélek,
A zöld a sarjadó fű az élet!
A piros a tűz, a fehér a lélek,
A zöld a sarjadó fű…

Nándorfehérvár

 
Duna-Száva mentén tábort vert a had,
A körülzárt város magára maradt,
Ellenáll Szilágyi a török ágyúknak,
Isten keze védi, tartja a falakat.
 
János urunk gyűjti zsoldosseregét,
Bejuttatja a várba az ő tízezrét.
Török gályák úsznak a Duna vizén,
Égő fáklyaként a tenger felé.
 
Támadhat akárhány pogány janicsár,
Megvédem a Hazámat és Nándorfehérvárt!
Támadhat akárhány pogány janicsár,
Megvédem a Hazámat és Nándorfehérvárt!
 
Dörögnek az ágyúk, szórják a halált.
Izzó golyók szántják az ég palástját.
Bíborszínű hajnal csendet borít ránk,
Forró csatakígyók füstje a földre száll.
 
Allah népe készül, alkonyatra vár,
Csillag templom kapujában, magyar ima száll.
Mért pont ezt a népet sújtod, mondd, óh Istenem!
Hányszor kell még a hazámért vérrel küzdenem?
 
Támadhat akárhány pogány janicsár,
Megvédem a Hazámat és Nándorfehérvárt!
Támadhat akárhány pogány janicsár,
Megvédem a Hazámat és Nándorfehérvárt!
 
Holdfénynél a lándzsa csillan, ég a nagy kerék,
A töröknek e kettő elől nincs menedék,
Európa népe ujjong, győzött a Magyar!
Ám elfelejtik hamarosan, miért szólt a harang?!
 
Elfelejtik hamarosan miért szólt a harang?!
Elfelejtik hamarosan miért szólt a harang?!
Európa a harang!

Kassa

 
Kassa városát kőfalak őrzik,
Nyolc bástya mered fel, óh az égig.
Éjjel nappal dolgoztak a védők és az ácsok,
Kőművesek hordták a nehéz kősziklákat!
 
Jön a német Erdélyből! Ezt mondták a hírek.
Majd húszezer emberrel, ágyúkkal, szekérrel.
Ezer harcos és Kassa népe szembenézett véle,
Hisz a zászlók ott álltak, az oltárokra téve!
 
Hiába lőtte húsz ágyú több napig a várat,
Esze Tamás tüzérei megadták a választ!
Elosont a labanc, zúgtak a harangok,
Kassa főtere zászlóerdőt bontott!
 
Második Rákóczi a templomhoz érve,
Imát mondott térden állva a feszületre nézve.
Arany tallért adott egy szegény legénynek.
Végveszélyben győz az erény! Ez volt rávésve!

Pákozd

 
Jellasics a szolga bán, átlépte a Drávát,
Harmincezer emberrel Fehérvárig sétált.
Mosolyogva küldte hírét a császári udvarba,
Október elejére Budát elfoglalja!
 
A nemzet felébredt, a király elárulta,
Márciusi eszmékért halált ordítanak!
Önkéntesek özönlöttek Pákozd mezejére,
Meghátráló seregünket harcra feltüzelve!
 
Úgy legyen, ahogy a nép akarja,
Úgy legyen, ahogy az ország,
Nemzetünkről magunk döntsünk,
Ne idegen szolgák!
 
A hajnali fényben, dördültek az ágyúk,
A honvédsereg fejszeként a túlerőbe vágott!
Menekült az áruló fegyvernyugvást kérve,
Rettegve a félelemtől, hisz kergették őt Bécsbe!
 
Úgy legyen, ahogy a nép akarja,
Úgy legyen, ahogy az ország,
Nemzetünkről magunk döntsünk,
Ne idegen szolgák!

Nyerges-tető

Nyerges-tető Csíkszereda felé,
Taníts minket: az eskü mit is jelent!
Mesélj nekünk a névtelen hősökről,
Kik példát mutattak székely becsületből!
 
Sötét felhő kúszik Erdély egén,
Muszka, dzsidás ölni jött felénk.
Negyvennyolcat vérbe fojtani,
Izzó szíveket eltiporni.
 
Fenn a hegyen feljajdult az ég:
Székelyeknek kioltják életét!
A túlerővel szemben semmi remény,
Néma szél leng a szálfáknak helyén.
 
Egy ősi törvény lángol a testben,
Nem értik máshol, csak Erdélyben:
Meg ne add magad, ne légy gyáva!
S tört a székely, mint a szálfa…
 
Kopjafák állnak a Nyerges-tetőn,
Halkan történelmet súgnak ők.
Magyar ember, amikor arra jársz,
Térdelj le és mondj el egy imát!
 
Egy ősi törvény lángol a testben,
Nem értik máshol, csak Erdélyben:
Meg ne add magad, ne légy gyáva!
S tört a székely, mint a szálfa…

A székelyekhez

Köröskörül sötét felhő az égen,
Egy magányos csillag ragyog középen.
Az a csillag ott a magyar nép képe,
Kit idegen népek vettek középre.
 
Nagy a világ, és testvérünk nincs benne,
Nincsen, aki bajainkban részt venne.
Dehogy testvér a magyarhoz a világ!
Ellensége minden ember, akit lát.
 
Ha a magyar is elhagyja a magyart,
Nem lesz akkor olyan, ki vele tart,
Úgy eltűnik, mint az égrűl a csillag,
Ha a sötét felhők reáborulnak.
 
Föl, székely, föl, közös az ellenségünk,
Tinektek is az árt, aki minékünk,
Az vert vasra titeket, aki minket,
Együtt törjük szét a közös bilincset!
 
Mert végtére szabadokká kell lennünk;
Hadd legyen az egész világ ellenünk!
Bennünket az még kétségbe ne ejtsen,
Hisz velünk van az igazság s az isten.
 
Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi,
Mint a gyertya, mit el lehet oltani;
A magyarnak élnie kell örökké,
És nem szabad rabnak lennie többé!
 
Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel;
Ki néz vele szembe, ha nem a székely?
Hisz a székely ősapja volt Attila,
Kit úgy híttak, hogy az isten ostora!
 
Hiába, Bécs, hiába van gazságod,
Küldheted ránk a rácot, a horvátot;
Állani fog, állani fog Magyarhon,
Élni fogunk, élni fogunk szabadon!

Száll a lelkem

 
Az ég felé tart ajkamról az ének,
A lelkem súgja nincsen mitől féljek,
Felvidéken és Kárpátok alján,
Erdélyben és Délvidéki lankán!
 
Elmentem mert el kellett, hogy menjek,
Hogy negyven fokban pénzért szedjek meggyet!
De az a föld amin gyerekként szaladtam,
Az fedjen be majd porhanyósan halkan!
 
Egyedül alszik, egyedül ébred,
Egyedül örülhet és egyedül félhet,
Mint a Naptól elszakított bolygó,
A tisztalelkű kóborló.
 
Száll a lelkem, látja a hazámat,
Örülök, hogy vár, de el is fog a bánat,
Felvidéken és Kárpátok alján,
Erdélyben és Délvidéki lankán.
 
Szavaimmal az égre kiáltok,
A szívemmel érzek, a lelkemmel látok.
Betiltották a sötétből lesték,
Akkor is kimondom! Dicsértessék!
 
Egyedül alszik egyedül ébred
Egyedül örülhet és egyedül félhet,
Mint a Naptól elszakított bolygó,
A tisztalelkű kóborló.

Egyszer volt…

 
Egyszer volt mikor nem is tudtam,
Hol nem volt az álmom,
Kassától Gyimesbükkig
Bejártam egy jó részt.
Felébredtem és azt gondoltam,
Biztosan nem jól látom,
Hogy a határ máshol van
És erre azt mondták, hogy kész!
 
1920-nak június havában,
Ahol a szemétdombon
Gall kakas kapar,
Hazámról azt mondták
És aláírták páran,
Hogy mit érdekel, ki lakik ott,
Csak osszuk szét hamar!
 
Megszakad a szív, dübörög az ég,
Köszönjük szépen az ilyen békét,
Rokonoktól kapott képeslap hordja
más ország bélyegét!
Megszakad a szív, dübörög az ég,
Köszönjük szépen az ilyen békét,
Rokonoktól kapott képeslap hordja
más ország bélyegét!
 
Nem tudom az új gazdák,
Vajon mit terveznek?
Egy biztos, a szerzeményre,
Egyikük se költ!
Igaz én sem vennék a kölcsönkapott
Lóra díszes nyerget,
Ha mélyre ásod a saját gödröd,
Egyszer visszajön a föld!
 
Sok millió ember,
Aki élte megszokott életét,
Sok millió álom,
Ami csendben egy nap alatt foszlott szét,
Elveszett pásztor,
Az új határ másik oldalán,
Megpróbálta párszor,
De mindig egy lövész volt a fán!
 
Meghal az ember, pusztul az állat
És a virág kiszárad.
Megállhat az idő, de legtovább
Úgyis a remény él!
Jókedvűen, tiszta erőből
Ne vigyen sírba a bánat,
Amíg itt és ott, ugyanaz a szó
És ugyanaz a vér!
 
Megszakad a szív, dübörög az ég,
Köszönjük szépen az ilyen békét,
Rokonoktól kapott képeslap hordja
más ország bélyegét!
Megszakad a szív, dübörög az ég,
Köszönjük szépen az ilyen békét,
Rokonoktól kapott képeslap hordja
más ország bélyegét!

Kard és toll

 
Harcolt, ha kellett, de a szónak élt.
Ugyanúgy élt, ahogy beszélt.
Amit mondott, amit írt,
Azon felnőtt csendben egy nemzedék.
 
Egy üldözött ki csak könyvet írt.
Leírta a mosolyt és a kínt.
Nem tudom, kit miért zavar,
Egy írni tudó, hontalan magyar.
 
Száműzöttként élte életét.
Meghalt, de nem hiába élt!
Sírjában legalább békét remélt,
Amikor örök nyugovóra tért.
 
Sötéttel eggyé olvadt lopakodó árnyak,
Ti, akik alázat nélkül gyaláztok egy sírt,
Nevethettek most még, de a pokolba várnak,
Nevethettek, de készüljetek ti is átélni a kínt!
 
Volt kezében kard és toll.
Mindig szemből, soha nem hátulról.
Erős alapon, mint egy sziklakő,
Miből egy nemzet forrása törhet elő.
 
Kényszerből ment másfelé az út,
Így tollával vívja a háborút.
A fegyelmezett szellemben nevelt
Ember, aki soha nem felejt!
 
És ti eljöttetek az éj leple alatt,
Barbár kezetek mocsoktól ragadt.
Felkelt a nap, mind elszaladt.
A sír könnyezett, de a kő maradt.
 
Sötéttel eggyé olvadt, lopakodó árnyak,
Ti, akik alázat nélkül gyaláztok egy sírt,
Nevethettek most még, de a pokolba várnak,
Nevethettek, de készüljetek ti is átélni a kínt!

Megsárgult kép

 
Megsárgult kép a nagy falon,
Rég ott van és most is ott hagyom.
Tetszik, ahogy Nagyapám drága büszkén jobbra néz.
 
Nagyanyám boldogan a jobb oldalon,
Meghatva hol kicsit, hol nagyon,
Vállán a gondoskodó, munkától kérges kéz.
 
Kihúzták tussal a lényeget,
Retusáltak mögéjük kék eget,
Nem volt nagy szerelem, de a két fél így lett egész.
 
Tanulni Tőlük is lehet,
Ellesni mi az a tisztelet,
Hogy mennyit ér, ha baj van két összefonódott kéz.
 
Egyszer eljön majd az a pillanat,
Amikor mindenki mindenről számot ad,
Ha lepereg a filmed, akkor látod ki volt az igazi barát!
 
Aki felrúgott, mint az ellenség,
Lehet csak azért rohant, mert kergették,
Nem gondolta, hogy bármiben is számíthatna Rád!
 
Nagyapám, mint újdonsült nagykorú,
Ment a frontra, mert jött a háború,
Egy napja nősült mikor a világ hadat üzent.
 
Jól sikerült a nász éjszaka,
Így már ketten várták haza,
Elvitte magával a boldogító igent.
 
Ki a lövészárokban tűnik el,
Csak az tudja, parancsra lőni kell,
Mégis arra gondolt mindenképp megérte.
 
A Haza mindenek előtt,
Ami mozgott mindenre lőtt,
Ebben az árokban mindenki maradjon élve!
 
A dalt a bajtársa kezdte el,
De mire rájött, hogy egyedül énekel,
Egy barakkban ébredt szögesdrótok közé zárva.
 
Mindössze húsz évre jött haza,
Emléke egy ferde kopjafa,
Fentről azt is látja, hogy gazdát cserélt hazája!
 
Úgy néz ki erre így szokás,
Hogy a zászló színe mindig más,
De magyar nem fog magyar zászlót tűzbe dobni!
 
Egy híján száz éves Nagymamám,
Harmadszor lesz magyar talán,
De magyarnak született és úgy fog békében nyugodni!
 
Egyszer eljön majd az a pillanat,
Amikor mindenki mindenről számot ad,
Ha lepereg a filmed, akkor látod ki volt az igazi barát!
 
Aki felrúgott, mint az ellenség,
Lehet csak azért rohant, mert kergették,
Nem gondolta, hogy bármiben is számíthatna Rád!

18 nyár

 
Kérlek, csak egy verset mondj nekem,
Mit az ég küldött a te lelked hangján!
Nézlek, valami történik velem,
Szorul a torkom, könny a szemem sarkán!
 
Lehetnél még fiatal lázadó,
Ki a tűzzel játszik, ha elfogja a magány.
De te maradtál szívvel gondolkodó,
Magyar lány.
 
Tizennyolc nyár, a tortára pont ennyi gyertya jár!
Ez csak egy szelet abból, amit még élsz!
Édesanyád, az aki még mindig szorongva vár,
Ha bármikor, bárhova hosszú útra mész!
 
Lehetnél még fiatal lázadó,
Ki a tűzzel játszik, ha elfogja a magány.
De te maradtál szívvel gondolkodó,
Magyar lány.

Historikarácsony

 
Ezüstfenyő cserépben,
Egyetlen csillag az égen.
Egyedül van, de mára pont elég.
Mindent átjáró fénye, maga a mindenség.
Ma fogjuk meg egymás kezét.
 
Így kéne egész évben,
Nem tudom, hogy máskor miért nem,
Miért tőlem várod, amit tőled én.
Felkerül a dísz fára,
Egy különleges gyertyalángja ég a szeretet ünnepén.
 
Az élet valakinek ma kezdődött el,
Van aki nehezen érte el,
Valakinek pont ma véget ért.
Kísérjen a szeretet fénye,
Ne fáradj el az út végére.
Jóért, rosszért köszönet mindenért.
 
Amíg élnek a fák,
Amíg látom a hegyeket,
Addig úgy gondolok Rád,
Ahogy kacagnak a gyerekek
Tiszta szívvel, szeretettel,
Könnyes szemmel, őszintén.
Mert mindenhez szeretett kell,
Ami erősebb, mint én!